Halálig és azon túl...

Hideg téli este van, New York utcáin bolyongok, és gondolkozok. Vajon mi történik velem. Keserves extázisban vagyok. Nem tudom mi történik velem. Csak arra tudok gondolni, ami történt. A barátommal moziba indultunk, épp 2 éve voltunk együtt, ezt ünnepeltük. Miközben igyekeztünk, egy csapat fiú jött el mellettünk, és nem éppen szép szavakkal illettek engem, de én nem törődtem velük, csak a szerelmemre gondoltam, hogy milyen jó is vele. De benne viszont felébredt a féltő böszkeség, és kiállt a 6-8 kigyúrt skinhead elé. Mondtam neki, hogy menjünk, de ő nem hallgaatott rám. Pedig kellett volna. Egyre jobban forrósodott körülöttük a levegő, szó szót követett, és ekkor az eggyik dühösen ordibálva szerelmem felé indult, ő erre nem hátrált meg. Még eggyel el is tudott volna bánni, de amikor már a többiek is jöttek, az már sok volt neki. Én már sírva kértem, hogy menjünk, de ő maradt. Már nem volt visszaút. Folyt a vér az ajkán és szemöldöke is felszakadt, kitudja milyen sérülése volt még. Láttam, hogy itt ő lesz a vesztes, ez természetes, hat egy ellen… könnyek tépték arcomat, de ő nem figyelt rám. Kis idő múlva elmentek, és ő a földön felküdt eszméletlenül. Odasiettem hozzá, sírástól elfolytott hangon szólongattam sokáig, mire magáhoztért. Köhögött, folyt a vér a szájából, és mindenhonnan. Mozdulni sem bírt. Remegő kézzel kaptam elő a telefonom, hívtam a mentőket. Felemelte a kezét, és végigsimított könnyes arcomon. Beszélni sem bírt. Hosszú csókot adtam hideg ajkaira, de éreztem, kihűl a teste, és eltávozik tőlem. Itthagyott. Egyedül, itt. Folytó zokogás közepette tettem fejem mellkasára. Nem hallottam szíve dobbanásait. A távolból már hallatszott a mentő szirénája, de már késő volt. Mire odértek, már nem volt köztünk. Egy szebb és jobb világban volt, és ott várt rám. A mentős fiú odasietett, de már nem tudott segíteni. Elvitték. Ott áltam, egyedül, a hidegben. Nem mentem velük. Csak szerelmemre tudtam gondolni, mikor még velem volt. Elindultam, nem tudtam, hogy hová. Talán hozzá, talán máshová. Nem tudtam. Lábam vitt előre, nem bírtam ellenállni, de nem is akartam. Húzott magával valami. Lépcső követte a másikat. Siettem valahová. Mire megamhoz tértem már itt találtam magam, ahol most vagyok. Itt, a világ tetején. Vagyis, legalábbis egy emeletesház tetején. Nem bírom egyedül. Nélküle nem. Ott lenn, a mély sötétségben van ő. Innen már nem húz vissza semmi és senki. Egyre közelebb léptem a sötét mélységhez, és ő húzott, húzott maga felé, oda ahova mindenki elér egyszer... Úgy érzem, mintha zuhannék.  Zuhantam szerelmemhez, és ő vár vár rám. Újra érzem csókját. Akkor, ott lent a földön, hideg és nyirkos volt az ajka, de már forrón ég.

Oldal: Halálig és azon túl...
xXxEmo4everxXx - © 2008 - 2024 - xemoforeverx.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat